Miért mindig az kell, ami elérhetetlen? Miért futunk olyan
szekér után, ami nem vesz fel? Tudjuk, hogy fájni fog, mégis belemegyünk...
Mindig, minduntalan. És nekem ne mondja senki, hogy ezeket a hibákat csak én
követem el folyton-folyvást. Mert a környezetemben élők közül 100ból talán egy
van, aki nem tapasztalta ezt meg. Hogy igen, Ő kell nekünk és valamiért mégsem
viszonozzák az érzelmeinket. És már az első perctől tudjuk, hogy nincs értelme.
Hogy sírás lesz a vége. Rosszabb esetben már az eleje is az. De mégis. Mert
hiszünk benne, hogy hátha... Talán nekem sikerülhet. Megszelídíteni a
rosszfiút, vagy felolvasztani a jégherceg szívét. Ez itt a hiba. Meséken
nőttünk fel. Vagy talán még fel se nőttünk igazán. És odadobjuk magunkat az
oroszlán elé. Kitárjuk szívünket-lelkünket. És a válasz egy elutasító nem.
Egyszer, kétszer, százszor. Vagy egy bizonytalan igen, amibe beleéljük
magunkat. Ez talán még rosszabb. De mégis ezt választjuk. Nem a szomszéd
jófiút. Hanem a csélcsapot, vagy a begubózót. Szeretnénk megfejteni Őt. Vonz a
mi lehet a vajon mi lehet belőle... Létezik-e a „mi”? És csak küzdünk, miközben
sokkal egyszerűbb is lehetne az életünk... A kérdés viszont az, hogy akarjuk-e
a könnyebb életet? Persze, igen. De nem a szívünk mélyén. Legalábbis én nem.
Nekem kell a szenvedély, a kihívás, a bizonytalanság. Hogy nem tudod, mi sülhet
ki belőle. Hogy akár még sikerülhet is. Kicsi az esély, de miért ne próbálnánk
meg. Egy életünk van. Lehet, hogy fájni fog, de legalább élünk és megadjuk
magunknak, Neki a lehetőséget... És később nem azon rágódunk, hogy mi lett
volna, ha megszólítom... Semmit nem veszthetünk. Egy idő után a nemek is
kevésbé fájnak. És mindig ott a halovány remény egy igenre. Mert mi van, ha
mégis Te vagy az, aki képes rá. Bármi megtörténhet...
